"1848. szeptember 29-i csata" - Pákozd
1848. szeptember 29-én vívták Pákozd mellett Jellasics horvát bán határőr csapatai és a Móga János vezette honvédseregek az 1848-49-es magyar szabadságharc első jelentős ütközetét. A csatában a honvédek sikeresen megfutamították Jellasics nagyobb létszámú és képzettebb hadait, az összecsapás nyomán azonban bizonyossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusában a fegyverek mondják majd ki a végső szót.
Bár a Bécsben, Pesten, Velencében és Prágában kirobbanó forradalmak hatása alatt a birodalmat – és V. Ferdinándot (ur. 1835-1848) – irányító kamarilla az áprilisi törvények szentesítésével hajlandó volt teljesíteni a magyar követeléseket, egyúttal annak a reményét sem adta fel, hogy megfelelő pillanatban minden engedményt visszavon majd. A Habsburgok birodalmukban az „oszd meg és uralkodj” ősi elve alapján jártak el akkor, amikor az elszakadni vágyó Velence és a gyengének tűnő Prága ellen erővel léptek fel, a különleges jogi státust élvező Magyarországnak viszont felelős kormány alakítását engedélyezték; ezzel egy időben a Szent Korona országaiban is hasonló taktikát alkalmaztak, hiszen sikeresen szembefordították a pesti kormánnyal a kulturális, esetleg teljes autonómiára vágyó nemzetiségeket.
Nem véletlen, hogy a szabadságharc fegyveres konfliktusa nem a császári hadsereg, hanem a horvát bán, Josef Jellasics támadása miatt robbant ki, aki egyfelől a Habsburg-dinasztia megmentőjének képében tetszelgett, másfelől viszont a kamarilla támogatását is élvezte. Miközben a szerb felkelők titokban fegyvereket kaptak a császári igazgatás alatt álló határőrvidékről – melynek horvátországi főparancsnoka éppen a bán volt –, és Erdélyben Puchner Antal lázította a románokat, Horvátországban elegendő volt Jellasics, aki már 1848 tavaszán megtagadott mindennemű együttműködést a pesti kormánnyal. Bécs kétarcú politikáját jól mutatja, hogy a bán személyében – a háttérből – olyan méltóságot támogatott, aki tavasszal még csak a törvényes magyar kormány, június 10-i lemondatása után azonban már V. Ferdinánd ellen is fellázadt.
Jellasics, aki a Batthyány-kormány minden tiltakozása ellenére pozíciójában maradhatott, 1848 augusztusának végén fegyveres provokációt kezdeményezett Magyarország ellen: először megszállta Fiumét, majd szeptember 11-én átlépte a Drávát, hogy – az uralkodó állítólagos parancsára hivatkozva – „rendet tegyen” Pesten. Az országban ezzel a támadással teljes lett a zűrzavar: egyfelől. Jellasics betörésével egy napon – éppen a Béccsel való viszony kiéleződése miatt – lemondott Batthyány Lajos kormánya, másfelől pedig a támadás közjogi szempontból is káoszt okozott. Furcsa háború volt ez, hiszen az egyik oldalon a király által kinevezett – majd leváltott – bán, és a Ferdinándra felesküdött határőrsereg, míg a másik oldalon ugyancsak a király által kinevezett magyar kormány, és – az áprilisi törvények értelmében – szintén Ferdinándra felesküdött honvédsereg állt. A zűrzavarban a tisztek és katonák jelentős része – esküje miatt – úgy döntött, kimarad a küzdelemből, sokan pedig később érzelmeiktől függően csatlakoztak egyik vagy másik táborhoz.
A fenti okok miatt a Teleki Ádám vezette honvédsereg a lehető legtovább el akarta kerülni az összecsapást, azonban a magyar oldalon álló császári-királyi tisztek közül sokan – például Ottinger Ferenc, a Drávánál állomásozó haderő előző parancsnoka – ez idő alatt átszöktek Jellasicshoz. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Batthyány Lajos javaslatára hamarosan Habsburg István nádor kapta meg a fővezéri szerepkört, aki először tárgyalásos úton megpróbálta rendezni a horvát–magyar konfliktust, szeptember 23-án pedig – V. Ferdinánd utasítására – Bécsbe utazott, és soha többet nem tért vissza. A honvédsereg tehát teljes zűrzavarban várta Jellasics érkezését, miközben mindenki tisztában volt azzal, hogy a magyaroknak két lehetőségük van: vagy legyőzik a horvátokat, vagy ellenkező esetben a bán bevonul Pestre, és megsemmisíti az eddigi vívmányokat.
Az, hogy Pákozd mellett végül az első forgatókönyv valósult meg, a szeptember 16-án megalakuló Országos Honvédelmi Bizottmány érdeme volt, mely a dunántúli visszavonulással egy időben – Kossuth Lajos vezetésével – toborzásba kezdett az Alföldön, és szeptember 28-áig megközelítőleg 16 000 újoncot mozgósított. Ezen a napon Jellasics már Székesfehérvárt is elfoglalta, a királyok városától északra azonban felsorakozott a magyar sereg, mely körülbelül 27 000 főt és 80 ágyút tudott harcba küldeni. A szeptember 28-i haditanácson a magyar oldalon harcoló császári és királyi tisztek Móga János személyében megválasztották a küszöbön álló csata főparancsnokát, az altábornagy utasítására pedig a honvédek a Pátka-Sukoró-Velence vonalon még aznap elfoglalták állásaikat. Mivel Jellasics mind létszámban, mind a csapatok képzettségét tekintve fölényben volt, Móga nem vállalta a támadás kockázatát, de a bán esetleges támadása esetén – ami szeptember 29-én reggel be is következett – hajlandó volt megvívni az ütközetet.
Jellasics pákozdi haditerve a következőképpen épült fel: a bán a Pátka mellett állomásozó magyar jobbszárny visszaszorítása után frontális támadást akart indítani a honvédek centruma ellen, majd – egy bekerítő hadművelet segítségével – később a Velencei-tóba szorította volna Móga seregét. Az ütközet kezdetben Jellasics várakozása szerint alakult, ugyanis a Kempen vezette balszárny sikeresen kiűzte Guyon Richárd egységeit Pátkáról, ám a döntő roham két alkalommal sem hozott eredményt. Jellasics seregei megtorpanását látva úgy határozott, kockáztat, ezért megindította a frontális támadást a magyar centrum ellen, de a honvédek tűzereje nyomán az offenzíva újra és újra kudarcba fulladt. Bár közelharcra ezen a szakaszon nem került sor, a horvát bán a délutáni órákban – Kempen tábornok sürgetésére – úgy döntött, visszavonul, ezért fegyverszünetet kért Mógától. A magyar honvéd tábornok teljesítette ellenfele kérését, így aztán Jellasics hamarosan megkezdte Petőfi Sándor által megénekelt híres futását, mely a valóságban inkább rendezett visszavonulás volt. Miután az ütközet a császári oldalon 200 – a magyar oldalon pedig mindössze 7 – áldozatot követelt, a menekülést semmi sem indokolta, ugyanakkor viszont bebizonyosodott, hogy a magyarok jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkeznek, mint azt előzetesen Jellasics gondolta.
A pákozdi ütközetnek ilyen módon tehát inkább politikai szempontból volt jelentősége, hiszen a győzelemmel Magyarország megőrizte az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitását, ezzel egy időben azonban az is világossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusban hamarosan a fegyverek veszik majd át a szót. A zűrzavaros közjogi helyzet nyomán Móga végül nem aknázta ki a pákozdi győzelemben rejlő lehetőségeket, ám hamarosan mégis a Bécs felé menekülő Jellasics nyomába eredt, miközben a honvédseregek Ozoránál a Karl Roth vezette határőröket is körbezárták. Pákozd után néhány nappal tehát a békés rendezés maradék reménye is elveszett; Bécsben ismét forradalom tört ki, melyet a tétovázó magyar hadvezetés nem használt ki a maga javára, a császári ellentámadással kezdődő szabadságharcot pedig – számos dicsőséges ütközet ellenére – 1849 nyarára elveszítette. Mindennek dacára a pákozdi diadal történelmünk egyik legfényesebb győzelmének számít, mely méltó nyitánya volt a magyar szabadságért folytatott heroikus küzdelemnek.
Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1848_szeptember_29_a_pakozdi_csata