Díjak névadói

Széchenyi Viktor (1871-1945)

Pozsonyban született 1871-ben. Középiskolai tanulmányait a budapesti piarista főgimnáziumban végezte, majd katonai pályára lépett.

A Fejér megyei földbirtokost (Sárpentele) 1904-ben a bodajki, később a móri választókerület országgyűlési képviselővé választotta.

Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város főispánjává 1906-ban nevezték ki. A tisztséget 1926-ig töltötte be. Egy évtized múltával, 1926-ban ismét a főispáni tisztség birtokosa. Közel másfél évtizedes politikai tevékenysége során következetesen lépett fel mind a bal- mind a jobboldali mozgalmak ellen. Jelentős szerepet vállalt az 1938. évi székesfehérvári jubileumi ünnepségek előkészítésében és megszervezésében. A megye fejlesztésében a közlekedés, a villamosítás, az ipar fellendítése kötötte le a figyelmét. Több társadalmi és kulturális egyesület elnöke; a közművelődés odaadó támogatója. Különösen a Vörösmarty Körben fejtett ki jelentős tevékenységet. Történetírói munkássága ismert, a Széchenyi nemzetség históriájával foglalkozott.

1939 tavaszán vált meg főispáni tisztségétől. 1945-ben tífuszban hunyt el.

Vörösmarty Mihály (1800-1855)

A Fejér megyei Pusztanyéken (ma Kápolnásnyék) született, ahol apja, ugyancsak Vörösmarty Mihály, a Nádasdy grófi uralom gazdatisztje. 1811-től 1816-ig a ciszterciek székesfehérvári gimnáziumának tanulója. Több ifjúkori költeményének ihletője a megye és az egykori koronázó város múltja. Annak ellenére, hogy elszakad szülőmegyéjétől, annak szellemi hatásától sosem távolodik el. Élénk érdeklődéssel figyeli a magyar nyelvű színjátszás székesfehérvári fellegvárának tevékenységét. 1831-ben a városban működő Szammer nyomdában jelenik meg alkotói pályájának egyik csúcsát jelentő műve, a Csongor és Tünde. A reformkor gondolati lírájának, a haza és emberiség sorsa alakulását kifejező költő a szabadságharc leverését követően a megyében talál menedéket, Baracskán él családjával. Itt írja Előszó című költeményét. Nyékem veti papírra „A vén cigány”-t. Barátai és támogatói a Fejér megyébe visszavonult, a reformkor és szabadságküzdelem elkötelezett hívei és politikusai. 1855-ben Pesten halt meg. Az önkényuralom éveiben a Fejér megyébe élő, nemzeti elkötelezettségű írók és gondolkodók ápolták emlékét. Ennek bizonysága az 1866-ban leleplezett életnagyságú emlékmű: Vörösmarty Mihály fehérvári szobra.

Szellemi hagyatékának ápolója lett az 1867-ben megalakult Vörösmarty Kör, majd az 1946-ban újjászervezett Vörösmarty Irodalmi- és Művészeti Társaság. Ezt követően Vörösmarty szellemisége a társadalmi megújulás erőinek ösztönzője: 1954-ben ez motiválta a Vörösmarty Társaság tagjait, s három és fél évtized múltával, 1988 őszén az újjászervezett Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaság megalakításában résztvevőket.

Németh László (1901-1975)

A XX. századi magyar prózairodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Több irodalmi és közéleti elismerés birtokosa: Baumgarten-díj (1930), József Attila-díj (1950), Kossuth-díj (1957).

Családi kapcsolatai a Mezőföldhöz, Szilasbalkáshoz (ma Mezőszilas) kötik. Regényeinek alakjait e táj és település személyesen ismert „sorsai” is motiválták (Horváthné meghal, Gyász, Iszony). Politikai hitvallása ugyancsak ezen környezetből fakad, a kisnemesi, paraszti életforma juttatja el a népi írók táborához: a szélsőségeket, a bal- és jobboldali politikai túlzásokat egyaránt elítélő magatartáshoz. Határozottan elítéli a fasizmust, a proletárdiktatúra esztendeiben műfordításokba temetkezett. 1956-ban a Petőfi Párt (a Nemzeti Parasztpárt jogutódja) és az Írószövetség újjászervezésén munkálkodik.  November 1-én elhangzik a Szabad Kossuth rádióban az „Emelkedő nemzet” c. esszéje, amelyben a forradalmi átalakulás mellett tett hitet.

Az író, a közéleti személyiség a hazai szellemi erjedés motiválója volt, népi töltésű gondolkodásmódja a mezőföldi tájból, Mezőszilas és térsége „ihletéséből” fakadt; sosem volt provinciális, hanem annak ellenkezője, egyetemes emberi és európai. Ezt a szellemet képviselte azon esztendőkben, amikor tanított.

Fejér megye Németh László szellemi örökségének ápolója: az 1980-as évek végén emlékülésen elevenítették fel írói, gondolkodói nagyságát. S az újjászervezett Vörösmarty Társaság is e szellemi hagyaték ápolója.

Dr. Berzsenyi Zoltán (1883-1945)

A Fejér Vármegyei Szent György Kórház igazgató főorvosa volt. Az egyetem elvégzése után Budapesten kezdte meg orvosi szolgálatát. Több mint tíz éves gyakorlat birtokában 1920. január 4-én a Szent György Kórház sebészeti osztályának főorvosa lett. Ugyanezen év március 19-én a kórház igazgató főorvosává nevezték ki. Jelentős egészségügyi intézménnyé Berzsenyi igazgatása alatt lett a kórház. Megszervezte a gyermekosztályt, a tüdő- és tbc-osztályt, a laboratóriumokat és a műtőket, korszerű eszközökkel szerelte fel. Gyakorló orvosként kiváló sebésznek bizonyult. Sebészeti beavatkozásairól az orvosi lapok is beszámoltak.

Munkája pusztulását érte meg 1944 őszétől; a kórház területét többször érte súlyos légitámadás, orvos kollégáinak jelentős részét a zsidók deportálásakor elhurcolták, (illetve kollégái közül többen a deportálás elől öngyilkosságba menekültek).

Berzsenyi Zoltán a válságos hónapokban fáradhatatlanul dolgozott: polgári és katonai személyeket operált, mentett meg az életnek. 1945 januárjában az oroszok agyonlőtték. (Visszaemlékezők szerint a városházára rendelték, s túszként a városháza pincéjébe zárták, több fehérvári polgárral együtt. A pince ablakán át egy randalírozó orosz katonai csoport géppisztoly-sorozatot adott le. Ekkor érte a halálos lövés Berzsenyi Zoltánt.)

Terstyánszky Ödön (1889-1929)

Csákváron született 1889. március 3-án. Kardvívó, honvéd ezredes, az 1928. évi amszterdami olimpiai játékokon a kardvívás egyéni bajnoka, a győztes magyar kardcsapat tagja. 1924-ben a párizsi olimpián a II. helyezett kard- és a III. helyezett tőrcsapat tagja.

A Magyar Atlétikai Club versenyzőjeként többszörös magyar kard- és tőrbajnok.

Az 1920-as években a kardcsapatban 8-szoros, a tőrcsapatban 5-szörös válogatott.

1929-ben motorkerékpár-szerencsétlenségben vesztette életét.

Csákváron emléktábla őrzi emlékét.

Fekete János (1817-1877)

Kápolnásnyéken született 1817. december 11-én. Középiskolai tanulmányait Gyönkön, Kecskeméten és Pápán végezte. Jogi tanulmányait is Pápán fejezte be. Ügyvédi szakvizsgát 1843-ban tett. Székesfehérvárott ügyvéd, 1848-ban megyei alügyész. 1849. május 20-án Fejér megye főjegyzőjévé választották. A megyei bizottmány megbízásából ő szerkesztette a Kossuth Lajos kormányzóhoz intézett üdvözlő feliratot. A szabadságharc után három évig bujdosott. 1853-ban Sárbogárdon, majd Sárkeresztúron telepedett meg. Az alkotmányjogi küzdelmek időszakában ismét megyei főjegyző (1860-1861), harmadszor is főjegyzővé választották 1865-ben, ezen tisztséget 1872. január 1-jéig töltötte be. Haláláig Fejér megye főlevéltárnoka. 1877. április 3-án hunyt el Székesfehérváron. Fejér megye szolgálata mellett több kulturális és gazdasági egyesület titkára, szellemi összefogója. Az 1859-ben újjászervezett Fejér Megyei Gazdasági Egyesület titkára. Ugyancsak titkára az 1860-ban megalakult Vörösmarty Szoborbizottmánynak, majd az 1867-ben megszervezett Vörösmarty Körnek. Előmozdítója a városi, megyei olvasóegyleti mozgalomnak. Költeményeit Arany János bírálata után „Életiskola…” címen adta ki. Közel három évtizedig állt Fejér megye szolgálatában.

Salamon Lajos (1812-1888)

A reformkori megyei ellenzék egyik legjelentősebb alakja, akinek életútja több szállal kötődik az 1848-1849. évi szabadságharchoz és a kiegyezés első évtizedeihez. A Fejér megyei Alapon birtokos Salamon Ignác és Vörös Kata gyermekeként 1812-ben született. Középiskolai tanulmányait Székesfehérváron végezte, majd a Pesti Egyetemen bölcsészeti és jogi stúdiumokat végzett. 1838-ban Pozsonyban jurátus lett, a reformkori jogvégzett ifjúság egyik országosan ismert alakja, a Fejér megyei nemesi közgyűlésen az elsők között fogalmazta meg a polgári átalakulás szükségességét. Elvbarátaival – főként a Madarász-fivérekkel – megalakította a Fejér Megyei Olvasó Társaságot, amely a polgári átalakulást igenlők egyik legfontosabb egyesülete volt. 1848. március 15-e után megalakult megyei bizottmánynak tagja, az első népképviseleti országgyűlési választásokon a váli választókerületben országgyűlési képviselőnek választották. Személye 1848 szeptemberében politikai érdeklődés előterébe került. Batthyány Lajos miniszterelnök őt nevezte ki Fejér megye és Székesfehérvár kormánybiztosává. Salamon Lajos igen erélyesen látott hozzá a közbiztonság megszervezéséhez, a nemzetőrök mozgósításához, egyszóval a megye gazdasági és katonai erőforrásait a Jellasics vezette horvát-osztrák haderő ellen összpontosította. Magatartása, személyes helytállása közvetve járult hozzá a pákozdi diadalhoz. A szabadságharc leverését követően elmenekült üldözői elől, hazáját nem hagyta el, a nemzeti ellenállásnak egyik legendás alakja volt Fejér megyeében. 1860-ban, amikor az osztrák önkényuralmi rendszer összeomlott, Salamon Lajost Fejér vármegye első alispánjává választották. Ebben a tisztségben a megyei közbiztonság egyik felelős személyisége. Az ország közállapotainak megváltoztatása érdekében tevékenykedett: 1861-ben, 1865-ben, 1869-ben és 1872-ben a váli választókerület országgyűlési képviselője. Törvényalkotói munkáját következetes, a polgári átalakulás érdekében elvhű magatartás jellemezte. A közbiztonság megteremtése és annak megszilárdítása áthatotta kormánybiztosi, alispáni és törvényhozói munkáját. Alapon hunyt el 1888. október 11-én.

Wekerle Sándor (1848 –1921)

Württembergi eredetű sváb móri családból származott, akiknek II. József adott nemességet. Édesapja Wekerle Sándor (1811–1890), édesanyja Szép Antónia. Édesapja a Lamberg család jószágigazgatója volt. Székesfehérvárott, a Ciszterci Szent István Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd Pesten szerzett jogi diplomát.  1870-től a Pénzügyminisztériumban dolgozott, majd Tisza Kálmán kormányában, 1886-tól pénzügyi államtitkár, 1889. április 9-étől 1892. január 15-éig pénzügyminiszter, 1892. május 10-étől július 16-áig kereskedelemügyi miniszter. 1892. november 17-étől 1895. január 14-éig miniszterelnök, nevéhez fűződik az aranyvaluta bevezetése 1892-ben. 1896. november 30-ától 1906. április 8-áig közigazgatási bírósági elnök. Az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság hatására személye megint az előtérbe került, a király többször is kért tőle tanácsot, a válságot lezáró megállapodás eredményeként pedig 1906. április 8-ától 1910. január 17-éig másodszor is miniszterelnök. 1917. augusztus 20-tól 1918. október 30-ig harmadszor volt miniszterelnök, ez idő alatt stabil kormánypártot akart létrehozni, ezért megalakította a 48-as Alkotmánypártot.  1917. szeptember 16-ától 1918. február 11-ig pénzügyminiszter, 1918. január 25-től február 11-ig földművelésügyi miniszter, 1918. május 8-ától október 31-ig belügyminiszter, 1920-tól a Közművelődési Tanács, 1921. április 16-ától haláláig az Országos Pénzügyi Tanács elnöke volt. Wekerle Sándor volt az első magyar miniszterelnök, aki vagyon és összeköttetések nélkül – saját tudásának és felkészültségének köszönhetően – jutott el a legmagasabb kormányzati tisztségbe. A demokratikus haladásért, a gazdasági fejlődéséért, a nemzeti célokért és a népjólétért küzdött, ezért nagy népszerűségnek örvendett a középosztály és a munkásság körében is. A fővároson kívül több vidéki nagyváros is díszpolgárává választotta. 1887–1896, 1906–1910, 1917–1918 és 1920–1921 között országgyűlési, illetve nagygyűlési képviselő, valamint 1914-től a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója, 1918-tól tiszteleti tagja. Az első magyar kormányfő, aki háromszor is kormányt alakíthatott Magyarországon. Halálának 90. évfordulóján – 2011-ben – Móron állították fel egész alakos köztéri emlékművét.

Pápay Ágoston

1934-ben Nagyváradon született. A gyógypedagógiai tanulmányok elvégzése után Sárbogárdon, majd Velencén tanított. Fejér és Veszprém megye regionális szakfelügyelője. Aktívan közreműködött a Dél-Dunántúli Igazgatói Munkaközösség létrehozásában, mely pozitív hatással volt Baranya, Tolna, Somogy és Fejér megye fogyatékos ellátásának szakmai munkájára. 1973-ban a Magyarországi Gyógypedagógusok Egyesülete vezetőségi tagjává választották. Szakmai tapasztalatait a Dr. Göllesz Viktor által létrehozott Szociális Munka Alapítványban is hasznosította. 1990-től 1994-ig Fejér Megye Oktatási, Kulturális, Ifjúsági és Sport Bizottságának tagja volt. 1995-ben vonult nyugdíjba. Szaktanácsadóként tovább folytatta a fogyatékos emberek érdekképviseletét és szakmai ismereteinek átadását. Munkásságával, tevékenységével kimagasló hatással volt a felnőtt szociális ellátásra.

Marosi Arnold (1873 –1939) szerzetes tanár, régész, muzeológus, a Szent István Király Múzeum első igazgatója volt. Eredeti neve Málics - más források szerint Malik - Mihály volt, amit 1890-ben változtatott meg. 16 évesen csatlakozott a zirci ciszterci szerzetesekhez, ahol az Arnold egyházi nevet kapta. Az 1890-es években a budapesti egyetemen folytatott természettudományi tanulmányokat, többek között földrajz és természetrajz tárgyakban. Valószínűleg már tanárként magyarosított Marosira. Később hitoktatói oklevelet is szerzett. Egész életében autodidakta módon képezte magát. 1897-ben szentelték pappá.  1902-1909 között a pécsi ciszterci főgimnázium tanára. Bekapcsolódott a pécsi múzeumi élet megszervezésébe is. 1910-ben megalapította a „Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumi Egyesületet”, és magángyűjtemények, valamint megyei és városi levéltárak átvétele révén létrehozta a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumot, melynek ő lett az első igazgatója. Szervezte a helyi múzeumi életet, toborozta a mecénásokat és hivatali támogatókat. Az országos jelentőségű 1930-as Szent Imre-év és az 1938-as Szent István-év szervezőjeként és számos Fejér megyei régészeti lelőhely első feltárójaként vált ismertté. Nevét utca és múzeumi alapítvány is viseli, 2011. december 14-én Székesfehérvárott emléktáblát avattak tiszteletére.

Dr. Paulkovics Elemér neve összefonódik az 1920-as években a hazai népegészségügyben, s azon belül a magyarországi mentéstörténelemben kezdődött új fejezettel: elindult az országos mentésszervezés már évtizedek óta sürgetett folyamata. 1926-ban Budapesten megalakult a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete (VVOME), melynek első orvos igazgatója Dr. Paulikovics Elemér volt. Neki és utódjának köszönhetően Magyarország egész területét lefedő mentőállomás-hálózat létesült. A VVOME 1928.  január 16-án hozta létre önálló mentőállomását Székesfehérváron, melynek feladata Fejér megye lakosságának mentőellátása volt.

Gróf Klebelsberg Kuno (Magyarpécska, 1875. nov. 13. – Budapest, 1932. okt. 11.), a két világháború közötti időszak legjelentősebb kultúr- és tudománypolitikusa.

Arad vármegyéből származott. Gimnáziumi tanulmányait a ciszterciták székesfehérvári gimnáziumában végezte. Jogot tanult Budapesten, Berlinben és Münchenben, majd a párizsi Sorbonne-on államtudományokat, történelmet és közgazdaságtant hallgatott. 1921 és 1922 között belügyminiszter volt; neve akkor vált híressé, amikor 1922 és1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszterként tevékenykedett. Népiskolai programja keretében 5000, főként tanyai iskolát létesített, megreformálta a középiskolai oktatást, bevezetve a reálgimnáziumot. Nagyszabású egyetemi építkezésekkel Szegeden, Debrecenben és Pécsett teremtette meg a felsőoktatás korszerű műhelyeit. Létrehozta a Collegium Hungaricumokat és az egyéb külföldi ösztöndíjak rendszerét, melyben a tudósutánpótlás biztosítását látta. Felkarolta a természet- és műszaki tudományokat is.

1926-ban a József Műegyetemen országos kongresszust hívott össze, amelyen a természettudományok, az orvosi, műszaki és mezőgazdasági tudományok kutatására készítettek munkaprogramokat. Törekedett arra, hogy a közfigyelmet az alkalmazott tudományok fejlesztésének fontosságára irányítsa, ennek köszönhetően ebben az időszakban a vegyi- és gyógyszeripar valamint a villamossági- és gépipar jelentős eredményeket ért el. Ő hívta haza az akkoriban külföldön dolgozó Szent-Györgyi Albertet és a szegedi egyetem tanárává nevezte ki.

Megsokszorozta a hazai kutatói állások számát, tudománypolitikai és kultúrdiplomáciai koncepciót dolgozott ki. Az Akadémia támogatását és politikától való függetlenségét törvénnyel biztosította. 1926-ban létrehozta az Országos Természettudományi Tanácsot. A Széchenyi István Tudományos Társaság megalapításával (1927) az üzleti világ befolyásos embereit szándékozott kapcsolatba hozni tudósokkal, tudományos intézetekkel a kutatások fejlesztése céljából.

Különös szeretettel foglalkozott Szeged városával és a szegedi egyetemmel. Az egyetem feladatának szánta az Alföld súlyos problémáinak, a magas gyermekhalandóságnak, a kubikos-kérdésnek, az öntözésnek, a munkanélküliségnek az orvoslását. Ő álmodta meg és alakíttatta ki a Dóm-teret a tudósok panteonjával.

Már miniszteri pályafutásának kezdetén, 1922-ben megfogalmazta programjának alaptételét: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá”. Szállóigévé vált először megmosolygott jelszava, mely szerint a lefegyverzett ország honvédelmi tárcája a kultusztárca kell legyen. A reformkor példáját idézte: a magyar kultúrának politikai jelentőséget tulajdonított; annak ugyanolyan teremtő erővé kell válnia, mint akkor, hiszen a XIX. század politikai fellendülése is szellemi megújhodással kezdődött.